Pörögtek az események mióta haza értem. Intézgettem mindent, közben élveztem, hogy végre finom kajákat ehetek, most a napokban pdig azt, hogy nem kell korán kelni, sőt, egész nap fekhetek az ágyban. 
Jól sejtettem, hogy furcsa lesz haza jönni. Amikor megérkeztem, eleinte valóban teljesen idegen volt számomra minden. A lakás, az ágyam, a barátaim, az egész helyzet. Pár nap alatt feloldódtam és elkezdett kibontakozni bennem az érzés, hogy kurván nem akarok visszamenni Angliába. Sokkal kényelmesebb ez az itthon döglés, de hiába vagyok rohadt lusta, tisztában vagyok vele, hogy ez nem vezet sehova. 
A mai napot pár barátommal töltöttem, kocsikáztunk, csaviztunk, viszonylag szép idő volt. Mégsem éreztem túl jól magam. Nem is akartam ott lenni. Sőt, nem is tudom hol akarok lenni. Angliában az a jó, hogy senki nem ismer. Úgy adod elő magad, ahogyan csak szeretnéd. Természetesen nem játszom meg magam, de azt élvezem, hogy az embereknek csak a jelen tetteim alapján ítélkeznek felettem. 
Ezzel szemben itthon soha senki nem fog rám másként gondolni. Elérhetek bármit, örökre ugyanaz maradok az emberek szemében. Talán ezért is nem élvezem az itthon létet. Senki nem értékel. Úgy érzem, azon kevés ember, aki nem szarja le, hogy létezem, alapvetőnek tartja a lényemet, ez pedig cseppet sem boldogít. 
Tudni kell rólam, hogy nagyon keveseknek sikerül túllépni a felszínes barátság szintjén velem szemben. Hamar megnyílok és nincsenek nagy titkaim, de mégsem tud szinte senki igazán megismerni. Mindig is vágytam valakire, aki megmondja rólam azt, amit még magam sem tudok, akire ráillik a klisé, miszerint az igaz barát látja a mosolyod mögött a szomorúságot blablabla. Régen szerettem a társaságot, de egy ideje rájöttem, hogy utálom az embereket, a nevetséges kérdéseiket, értetlenkedésüket, és sokkal jobbakat tudok magammal beszélgetni, mint bárki mással. Elég forever alone, mi? Minden esetre érdekesnek tartom. De főleg azt a tényt, hogy emellett a nagy magány-imádat mellett az álmaimban rengeteg ember szerepel, rengeteg szórakozás, munka, az egész egy nagy kapcsolati háló képeként él az elmémben. Eltértem a tárgytól.
Arra akartam kilyukadni, hogy mennyire ambivalens megint minden érzésem. A vélt legjobb barátommal (megint) nem vagyun kbeszélő viszonyban, mióta itthon vagyok csak egy hello-t váltottunk amikor mindketten egy helyiségben voltunk és elkerülhetetlen volt a találkozás, az emberek kérdezgetik, hogy milyen kint, de ezek csak a szokásos, megjátszott érdeklődések, amit nem mellesleg kurván unok is. Mielőtt haza jöttem, azt mondta egy barátom, hogy senki nem fog megérteni. Senkinek nem fogom tudni átadni azt, amit megtapasztaltam kint, azt, amit érzek, konkrétan semmit. Valóban így van, teljesen igaza volt. Mesélgettem a barátaimnak, illedelmesen végig hallgattak, de az még hagyján, hogy nem voltak cseppet sem érdeklődőek a részletek iránt (amik ugyebár lényegesek lennéne ahhoz, hogy kialakuljon bennük a kép, amit szeretnék kialakítani), azt vettem észre, hogy folyton arra gondolok, hogy be kéne fognom, mert mindenkit untatok és olyan, mintha nagyzolnék, és különben sem fogja senki megérteni. Így hát mindig rövidre is fogtam a mondókámat és inkább hagytam a kis raktáramban pihenni azt a temérdek infomációt, amit annyira szerettem volna átadni másoknak. 
Szóval csalódtam. Magamban, a környezetemben, de legfőképp abban, ami a kis lelkemben lakozott a barátaimhoz való viszonyomról. Eddig is tudtam, hogy hajlamos vagyok túlértékelni bizonyos dolgokat, de kimondottan fáj az egomnak ez az egész. 
Persze mivel mindenben, ebben is van valami jó. Méghozzá az, hogy felfedezvén a semmilyen barátaimat, sokkal könnyebb lesz ismét itt hagyni mindent. Egyelőre legalábbis ezzel áltatom magam -de sajnos sokkal nagyobb húzóerő a szívem két legfontosabb szerette: Anyukám és a lüke kutyám. 

Van még egy érdekesség. Burkoltan említettem már, hogy van valaki kint. Azt írtam róla, hogy szerintem még ő is hiányozni fog, még ha nem is akarom. Hát, hiányzik is. Nagyon. Vagyis kölcsönösen hiányzunk egymásnak. Sajnos kicsit elkezdtem hozzá érzelmileg kötődni, ez pedig mindig csak galibát okoz, ugyebár. Mindegy, vállalom a következményeket, ennyit megér. Sőt....... :)