Még csak egy hete és két napja jöttem vissza, de úgy érzem, mintha hosszú hónapok óta itt lennék. Szörnyen érzem magam, megfogalmazódott bennem, hogy ez nem az én életem. Amikor próbálom felsorakoztatni a pro érveket, egyedül csak a pénz áll a listán, ettől pedig egyfajta kényszerhelyzetben érzem magam. A minap kitaláltam, hogy csak addig maradok, amíg az adósságaimat rendezem, utána dobbantok. Most az első fizut március elején fogom kapni, mert megint 3 hétre utalnak csak (juhúú, még 2 hét éhezési), ebből tartozást nem fogok tudni fizetni, így számításaim szerint ha az április hónapot még kibekkelem itt valahogy, akkor a májust már úgy kezdhetem, hogy betömködtem magam mögött minden lyukat. Két napja még ez volt a nagy tervem, gondoltam a sulira meg majd valahogy szerzek pénzt, mindenképp külföldön maradnék idén, hogy gyűjtögessek kicsit.
Persze nehogy jó legyen, tegnap reggel némileg megdöntötte a dolgokat a kedves team leaderem. Közölte, hogy a visszatérésem utáni legelső napon, amikor egy másik courtyardon dolgoztam, szarul csináltam a munkámat, ez az utolsó figyelmeztetés, még valami és kibasznak. A szokásos nevetséges érvek szóltak ellenem, ilyenek, mint például, hogy nem volt kitakarítva a wc, nem volt letakarítva a tükör, a kanapé. Igazából már meg sem hat, én tudom, hogy megcsináltam, tudom, hogy a legigényesebb mindig a fürdőszobára vagyok, ahogy azt is tudom, hogy mindig leporszívózom a kibaszott lépcsőt, mégis az összes nyekereg, hogy "ott egy szösz, porszívózz újra!". Ez állandó tárgyát képezi a baszogatásomnak, de már nem veszem fel, főleg mert hidegen hagy ez a meló. Kezd derogálni az egész, a szar sikálás, az, hogy rendet raksz a csutás vendég után szervízkor, de cseppet sem értékeli, sőt, állítom, hogy a legtöbb észre sem veszi, csak folytatja a szemét és kosz felhalmozását, hogy aztán kedvenc napodon, a hétfőn, megszakadj a sikálásban meg a rohangálásban, mert annyira hihetetlenül szar az egész rendszer, hogy kénytelen vagy választani gyors vagy minőségi munka között, a kettő együtt képtelenség. Mielőtt külön én le lettem oltva, a team leaderem tartott egy csoportos lebaszást, amire oda sem figyeltem, csak az ütötte meg a fülem, hogy azt mondta, ha valami nem tetszik, nem akarsz itt dolgozni, akkor el lehet menni, majd jön helyetted más. Eddig is tudtam, hogy rohadtul nem érdekel senkit, hogy ki vagyok, mit akarok az élettől, csak egy robot vagyok egyenruhában, aki bármikor pótolható és akinek a nevét is csak addig tudják, amíg minden nap ki kell mondaniuk. De így hallani, bevallom, kicsit fájó volt. Szembesülni vele, hogy valóban ennyi amit gondolnak rólam meg mindenki másról. Kevés ez nekem. Kérdezhetném magamtól, hogy mit vártam? Mit akarok normális angol nyelvű kommunikációs készség híján? Tulajdonképpen itt nem többet, legalábbis a munka tekintetében. Valamelyest ez, hogy nincs valódi felelősségünk, jó is, hiszen amikor egy elégedetlen vendég az interneten panaszkodik a helyről, akkor nem engem szid, nekem semmi közöm hozzá, a céget írja le, nem engem. Így a meló bármennyire szar is (a munkavédelmi cipős szenvedésemről se feledkezzünk meg :D), nem ez az alapja a hangulatomnak.
Sokkal inkább az a bajom, hogy senkit nem érzek magamhoz közel. Sosem voltam a felszínes kapcsolatok híve, nem tudok jópofizni, sőt még csak mosolyogni sem arra, aki nekem teljesen jelentéktelen. Van, aki próbálja nyomatni a pozitív dumát, hogy legalább próbáljam meg jólérezni magam, nem érti meg, hogy nem tudom. Nincs itt semmi ugyebár. Az össz szórakozási lehetőség kimerül a biliárdban, a filmezésben meg a piálásban. Namármost én minden játékban nagyon béna vagyok, a csoportos tevékenységek közül a bújócskán meg a kidobón kívül nem sok mindent szerettem. Ha pedig valamiben nem vagyok jó, azt nem csinálom. Nem köt le ha nem nyerek, szerintem úgy nincs értelme semminek, ha nem nyersz benne -legalább annyiszor, hogy egálban legyél a másikkal. Így ezek a programok számomra offolva vannak. A piálásról leszoktam már, nem kívánom az alkoholt, a borozást meg hamar megunom. Filmezés detto, egyedül szeretek bekuckózni és filmezni, ellenni a gondolataimmal, de csoportosan ezt sem bírom, nem véletlenül utálok moziba menni is. Lehetne itt még sétálni, csak éppen nincs hova. Meglehet nézni a tengerpartot, de mivel elég csúnya és állandóan szeles, ez nem túl érdekfeszítő program. A városba besétálni halál, unalmas és fárasztó, így mire beérek, ott már élni sincs kedvem. Skegnessben aka SkegVegasban van egy csomó amusement, de erről már írtam. Nem tudom ezek kit szórakoztatnak, engem biztos nem. Szóval lényegében ennyi. Ugyanazok az arcok minden nap, ugyanaz minden, így inkább maradok az egyedüllétnél és az internetnél. Más részről viszont nagyon sokan vagyunk itt és lehetne akár angolokkal is spanolni, nem kéne a közvetlen környezethez ragaszkodni, de ez nálam megint csak kiesik, tekintve, hogy nem tudok beszélni. :D Na meg ezek ostobák, értelmes angol itt nem dolgozik, csak a gyökér, idióta meg a sittes köt ki itt.
Kicsit tehát ironikus, hogy többszáz eber vesz körül és mégis totál magányos vagyok. Szóval menni kell innen, minél hamarabb. Ha sikerül lelépnem, utána majd azért kifejtem, miért is tartom/tartjuk szarnak a rendszert és miért is idióta itt mindenki. :D Egyelőre nem akarok még egy okot adni a kirúgásomra, volt már rá példa, hogy facebookon goggle translate-tel lefordították amit egy srác írt magyarul... :D
És hogy miért is nem az én életem? Mert sokkal többet tudnék kihozni magamból egy olyan közegben, amit szeretek és ami közel áll hozzám. Ez az ember nem én vagyok, aki itt él. Ez a befordulás, az érdektelenség, az antiszociáltság mind az ellentétem. Én mindig társasági ember voltam, sokszor felbujtó, "vezér", imádtam az életet, minden egyes pillanatot tudtam élvezni, most meg olyan vagyok, mint egy pszichobajos 40-es nő, aki mély depresszióban szenved. Annyi minden érdekelne, imádom a természetet, azt, hogy minden él körülöttünk, kíváncsi vagyok az egész világra, de az nem Butlinsban kezdődik.
