És tényleg. Elolvastam az egy hónappal ezelőtti posztomat, éééés már megint totál másképp érzek. Nagyon jól elvagyok most, ha nem lenne a suli, haza sem mennék, majd csak novemberben. Élvezem a társaságot, kijöttem a befordultságból, jól telnek a napok, és persze még mindig nyomaszt, hogy mi lesz ha haza költözöm, de valami mindig van, így próbálok nem ezen kattogni, hanem kiélvezni ezt a maradék pár hónapot, amit még itt töltök, mielőtt belevetem magam komolyabban a jövőm megalapozásába. Talán azért vagyok jó hangulatban, mert jön a tavasz. De ez ugyebár itt, Angliában nem észrevehető. :D 

Szenvedek. Számolom a napokat, próbálom magam azzal nyugtatni, hogy minden eltelt nap eggyel többet ad hozzá az itt létemhez és eggyel közelebb hoz a haza menetelhez. Júliusra vettem ki szabit, szeretnék elmenni az EDC UK-re. Egy napos fesztivál, a többi napra pedig valami kis angliai körbenézést tervezek. Persze ezt sem szabadna megengednem magamnak, mert így is alig lesz pénzem, amit haza tudok vinni augusztusban. Talán leginkább zavarodottnak érzem magam, ettől leszek rossz kedvű. A melóban folyamatosan baszogatnak, jelentéktelen apróságokért. Ez megszűnik most, hogy indul a szezon, viszont jön a nagy hajtás, kapkodás, a sok családos vendég, akiket utálok. Sehogy sem jó ez az egész, attól sem vagyok boldogabb, hogy legalább adósságok nélkül tudok majd haza menni, és ha nem jön közbe semmi, végre nem hátra felé kell majd állíndóan lépkednem, hanem elkezdhetek előre haladni az életemben. Egyre jobban hiányzik Anya, meg minden, ami miatt otthon az otthon, és már nem tudom tovább ignorálni az érzést. Nem tudom mit hoz a jövő, képes leszek-e azon az úton haladni, amin szeretnék, elérem-e azokat a dolgokat, amiket szeretnék, azt az egyet viszont tudom, hogy amint innen elmegyek, annyi időt akarok otthon tölteni, amennyit csak lehet. Írtam már, hogy nem érzem magam jól az életemben, nem érzem jól magam önmagamban, ideje lenne ezt helyre tenni, mert néha, amikor senki sem látja, kezdek kissé megbolondulni. 

Ez a hét eddig egészen jól alakult. Jobban érzem magam, a meló is elviselhető volt, bár már kicsit fáradt vagyok, holnap lesz a 6. napom egyhuzamban. Az elmúlt napokon nem baszogatott senki, sőt néhány vendég kedvessége pozitívummal töltött fel. A nap is sütött, ha csak pár órát is, így az alap hangulatom is jobb volt, kellemesebben teltek a szervizek és a mai intake is. Kedvenc sztorim a héten tegnap történt. A szervizelés vége felé jártam, már majdnem befejeztem az adott szobát, amikor haza jött a család. Indiai-félék voltak, eddig még személyesen nem találkoztam barna bőrűekkel, ezért kicsit "megijedtem", mikor haza jöttek. A hiedelmekkel ellentétben viszont az ő lakásuk rendezett volt, nem árasztott el mindent a curry szag és egyáltalán nem volt semmi kosz. Ahogy betoppantak, a kisfiú elkezdett hozzám beszélni, de nem értettem mit mond, így az anyukája is elmondta még egyszer, hogy mennyire tetszett a gyerekeknek a törölközőből készült hattyú, megkérdezte én csináltam-e. Mondtam, hogy én ilyen képességekkel nem rendelkezem, a towel animals nálam a kutyánál kezdődik és ott is fejeződik be. :D Erre az anyuka mosolyogva válaszolta, hogy a kisfia szereti a kutyusokat is. Felporszívóztam, kivételesen nem éreztem magam feszélyezve a vendégek jelenlététől, nagyon készségesen letelepedett a család a kanapékra és felhúzták a lábaikat, mikor ott jártam. Elkészültem mindennel, megkérdeztem szükségük van-e még valamire, mondta a nő, hogy nincs, megköszönték sokszor a munkámat, majd mielőtt kimentem, szóltam, hogy csináltam egy kutyust a kifiú ágyára. Hihetetlen volt számomra az a hirtelen, őszinte lelkesedés, amivel felpattant a két gyerek a kanapéról és rohanva indult a szoba felé, hogy megnézze a csodás művemet. Anyuka is kedvesen mosolygott, és bár csak remélni tudom, hogy látták benne a kutyust, a gesztust mindenképp értékelték. Én pedig elégedetten csuktam be magam mögött az ajtót. 
Ennyi kellett csak ahhoz, hogy rájöjjek, nem csak az tehet boldoggá, ha borravalót kapok. Eddig mindig azt vártam a haza érkező vendégektől, hogy a rendet látva oda nyomnak 5 fontot, de mindig csalódnom kellett, mert személyesen még senkitől nem kaptam jattot. Viszont a héten történtek ráébresztettek, hogy a munkámnak bizony van jó oldala is, még ha én csak nyűgként tekintek is rá. Boldoggá tenni másokat, ráadásul olyan személyeket, akiknek ez a hazájuk, akik valószínűleg bevándorlókként tekintenek ránk mindaddig, amíg személyes kapcsolatba nem kerülnek velünk, sokkal felemelőbb érzés, mint néhány font zsebre tétele. 
Másik sztori, talán kedden történt, szintén nagyon feltöltött. Reggel éppen beparkoltam a trolimmal egy lépcső mellé, kezdtem volna felcuccolni az emeletre, amikor megszólított egy nő. Mondta, hogy nem tudják, hol van nagy szemetes kuka, ezért kitette a szemetet az ajtó elé, kukástól. Ahogy kimondta, észre vette, hogy pont vele szemben állnak a kukák, de mondtam neki, hogy hagyja csak, majd én kicserélem. Megköszönte, elment. Megcsináltam az emeleti szervizeket, már csak 4 volt hátra, a földszinten. Közeledett az ebédszünet, gondoltam egyet még lezavarok gyorsan. Bekopogtam az elsőbe, hamar megvolt, nem kellett rendes szervizt csinálnom, csak beadtam pár törcsit meg wc papírt és kicseréltem a kukát. Még mindig volt bőven időm, így bekopogtam a másodikba is. Egy nő nyitott ajtót, köszönte szépen, nem kért semmit, aztán mégis eszébe jutott, hogy kölcsön kérné a porszívómat. Mondtam neki, hogy dehogy, majd én megcsinálom. Csak a konyhát kellett felporszívóznom, már majdnem készen voltam, amikor megköszönte a kukát. Akkor esett le, hogy ő állított meg reggel. Felajánlott egy kávét, én kedvesen visszautasítottam, de addig-addig mondta, hogy igyak, míg elfogadtam. Elkezdtünk beszélgetni, kérdezgetett a munkánkról, a szállásunkról, a származásomról, mesélt arról, ők honnan jöttek, milyen kavar volt a foglalásukkal, és mennyire tetszik nekik Butlins, a gyerekek számára elérhető szórakozási lehetőségek, és persze a Gold. Nagyon jól esett a kedvessége, jót beszélgettünk, még ha 80-20 arányban ő beszélt is. :D Mivel temérdek időm volt, eljöttem ebédszünetre, utána megcsináltam a 3. szobát, ahol egyébként a nő szülei és testvére, unokahúga laktak, és ami szintén pretty clean volt. A 4.-be nem jutottam be, redlight volt, azaz belülről bezárták, így hát nem is nagyon erőltettem, elmentem inkább segíteni egyik csajnak. 
Summa summarum, ezek azok a tapasztalatok, élmények, amikre ha konkrétan emlékezni nem is fogok, a sok rosszal ellentétben mégis jó érzéssel töltenek majd el, ha évek múlva visszagondolok a Butlins-i életemre. 

Ps.: Kaptam egy heti fizut, amit nem is értek igazán, de van, és ennek nagyon örülök! :D 
Ja, meg azt kihagytam, hogy a jó kedvem nagy mértékben annak köszönhető, hogy apa küldött pénzt és eltudtam menni végre bevásárolni. Ez ad egyfajta minimális biztonságérzetet, perpill nem érzem magam olyan kiszolgáltatottnak és elveszettnek, mint eddig. Ez nagyban befolyásolja a hangulatom, valószínűleg ez alapozta meg a jó kedvemet a héten. Remélem a holnapi szerviz napon is ér majd valami kellemes meglepetés és úgy zárhatom a hetet, hogy jó voltam a munkámban és jól (elfogadhatóan) érzem magam a jelenlegi életemben. :)

Még csak egy hete és két napja jöttem vissza, de úgy érzem, mintha hosszú hónapok óta itt lennék. Szörnyen érzem magam, megfogalmazódott bennem, hogy ez nem az én életem. Amikor próbálom felsorakoztatni a pro érveket, egyedül csak a pénz áll a listán, ettől pedig egyfajta kényszerhelyzetben érzem magam. A minap kitaláltam, hogy csak addig maradok, amíg az adósságaimat rendezem, utána dobbantok. Most az első fizut március elején fogom kapni, mert megint 3 hétre utalnak csak (juhúú, még 2 hét éhezési), ebből tartozást nem fogok tudni fizetni, így számításaim szerint ha az április hónapot még kibekkelem itt valahogy, akkor a májust már úgy kezdhetem, hogy betömködtem magam mögött minden lyukat. Két napja még ez volt a nagy tervem, gondoltam a sulira meg majd valahogy szerzek pénzt, mindenképp külföldön maradnék idén, hogy gyűjtögessek kicsit.
Persze nehogy jó legyen, tegnap reggel némileg megdöntötte a dolgokat a kedves team leaderem. Közölte, hogy a visszatérésem utáni legelső napon, amikor egy másik courtyardon dolgoztam, szarul csináltam a munkámat, ez az utolsó figyelmeztetés, még valami és kibasznak. A szokásos nevetséges érvek szóltak ellenem, ilyenek, mint például, hogy nem volt kitakarítva a wc, nem volt letakarítva a tükör, a kanapé. Igazából már meg sem hat, én tudom, hogy megcsináltam, tudom, hogy a legigényesebb mindig a fürdőszobára vagyok, ahogy azt is tudom, hogy mindig leporszívózom a kibaszott lépcsőt, mégis az összes nyekereg, hogy "ott egy szösz, porszívózz újra!". Ez állandó tárgyát képezi a baszogatásomnak, de már nem veszem fel, főleg mert hidegen hagy ez a meló. Kezd derogálni az egész, a szar sikálás, az, hogy rendet raksz a csutás vendég után szervízkor, de cseppet sem értékeli, sőt, állítom, hogy a legtöbb észre sem veszi, csak folytatja a szemét és kosz felhalmozását, hogy aztán kedvenc napodon, a hétfőn, megszakadj a sikálásban meg a rohangálásban, mert annyira hihetetlenül szar az egész rendszer, hogy kénytelen vagy választani gyors vagy minőségi munka között, a kettő együtt képtelenség. Mielőtt külön én le lettem oltva, a team leaderem tartott egy csoportos lebaszást, amire oda sem figyeltem, csak az ütötte meg a fülem, hogy azt mondta, ha valami nem tetszik, nem akarsz itt dolgozni, akkor el lehet menni, majd jön helyetted más. Eddig is tudtam, hogy rohadtul nem érdekel senkit, hogy ki vagyok, mit akarok az élettől, csak egy robot vagyok egyenruhában, aki bármikor pótolható és akinek a nevét is csak addig tudják, amíg minden nap ki kell mondaniuk. De így hallani, bevallom, kicsit fájó volt. Szembesülni vele, hogy valóban ennyi amit gondolnak rólam meg mindenki másról. Kevés ez nekem. Kérdezhetném magamtól, hogy mit vártam? Mit akarok normális angol nyelvű  kommunikációs készség híján? Tulajdonképpen itt nem többet, legalábbis a munka tekintetében. Valamelyest ez, hogy nincs valódi felelősségünk, jó is, hiszen amikor egy elégedetlen vendég az interneten panaszkodik a helyről, akkor nem engem szid, nekem semmi közöm hozzá, a céget írja le, nem engem. Így a meló bármennyire szar is (a munkavédelmi cipős szenvedésemről se feledkezzünk meg :D), nem ez az alapja a hangulatomnak. 
Sokkal inkább az a bajom, hogy senkit nem érzek magamhoz közel. Sosem voltam a felszínes kapcsolatok híve, nem tudok jópofizni, sőt még csak mosolyogni sem arra, aki nekem teljesen jelentéktelen. Van, aki próbálja nyomatni a pozitív dumát, hogy legalább próbáljam meg jólérezni magam, nem érti meg, hogy nem tudom. Nincs itt semmi ugyebár. Az össz szórakozási lehetőség kimerül a biliárdban, a filmezésben meg a piálásban. Namármost én minden játékban nagyon béna vagyok, a csoportos tevékenységek közül a bújócskán meg a kidobón kívül nem sok mindent szerettem. Ha pedig valamiben nem vagyok jó, azt nem csinálom. Nem köt le ha nem nyerek, szerintem úgy nincs értelme semminek, ha nem nyersz benne -legalább annyiszor, hogy egálban legyél a másikkal. Így ezek a programok számomra offolva vannak. A piálásról leszoktam már, nem kívánom az alkoholt, a borozást meg hamar megunom. Filmezés detto, egyedül szeretek bekuckózni és filmezni, ellenni a gondolataimmal, de csoportosan ezt sem bírom, nem véletlenül utálok moziba menni is. Lehetne itt még sétálni, csak éppen nincs hova. Meglehet nézni a tengerpartot, de mivel elég csúnya és állandóan szeles, ez nem túl érdekfeszítő program. A városba besétálni halál, unalmas és fárasztó, így mire beérek, ott már élni sincs kedvem. Skegnessben aka SkegVegasban van egy csomó amusement, de erről már írtam. Nem tudom ezek kit szórakoztatnak, engem biztos nem. Szóval lényegében ennyi. Ugyanazok az arcok minden nap, ugyanaz minden, így inkább maradok az egyedüllétnél és az internetnél. Más részről viszont nagyon sokan vagyunk itt és lehetne akár angolokkal is spanolni, nem kéne a közvetlen környezethez ragaszkodni, de ez nálam megint csak kiesik, tekintve, hogy nem tudok beszélni. :D Na meg ezek ostobák, értelmes angol itt nem dolgozik, csak a gyökér, idióta meg a sittes köt ki itt.  
Kicsit tehát ironikus, hogy többszáz eber vesz körül és mégis totál magányos vagyok. Szóval menni kell innen, minél hamarabb. Ha sikerül lelépnem, utána majd azért kifejtem, miért is tartom/tartjuk szarnak a rendszert és miért is idióta itt mindenki. :D Egyelőre nem akarok még egy okot adni a kirúgásomra, volt már rá példa, hogy facebookon goggle translate-tel lefordították amit egy srác írt magyarul... :D
És hogy miért is nem az én életem? Mert sokkal többet tudnék kihozni magamból egy olyan közegben, amit szeretek és ami közel áll hozzám. Ez az ember nem én vagyok, aki itt él. Ez a befordulás, az érdektelenség, az antiszociáltság mind az ellentétem. Én mindig társasági ember voltam, sokszor felbujtó, "vezér", imádtam az életet, minden egyes pillanatot tudtam élvezni, most meg olyan vagyok, mint egy pszichobajos 40-es nő, aki mély depresszióban szenved. Annyi minden érdekelne, imádom a természetet, azt, hogy minden él körülöttünk, kíváncsi vagyok az egész világra, de az nem Butlinsban kezdődik.

Érdekesnek tartom, hogy nincs honvágyam. Persze kedvem az itt léthez sincs, de teljesen jól viselem. A munkát most valahogy egyre jobban utálom, pedig még csak 3 napja dolgozok, és eddig nagyon laza volt a meló. Nem vagyok boldog, teljesen kényszer helyzetben érzem magam, ettől a bezártságtól pedig az elmém is bezárul. Nincs kedvem gondolkodni, nincs kedvem érezni, olyan az egész, mintha lelkileg le lennék szedálva. 
Ma meló után elmentünk kicsit kocsikázni. Megnéztünk egy terasz nevű helyet, ahol autóval be lehet állni közvetlenül a tengerrel szembe. Sötétedett, de így is nagyon szép volt, ahogy a hatalmas hullámok a partnak csapódva elsimultak. Az autóban ülve mindenféle érzésem támadt. A lenyugvó nap gyönyörű fénnyel árasztotta el az egyébként kopár és lapos tájat. Balra nézve minden sárga és narancssárga volt, jobbra tekintve, kelet felé pedig már sötétedtek az apró felhők a horizonton. Különleges nap volt a mai, ugyanis egész délután kellemes napsütés és elvisehető szél volt, a felhők pedig elkerülték felettünk az eget.
Út közben beláttam néhány lakásba és azon gondolkodtam, vajon miről beszélgethet bent a család? Annyira furcsa számomra belegondolni abba, hogy ül az asztalnál az angol család, még ha a felvetődő témák, a reakciók ugyanazok is, mint nálunk otthon. Hülyén hangzik, de nem tudom elképzelni magam egy ilyen szituációban és épp ezért kíváncsivá tesz, amikor megpillantok egy-egy társaságot. Kicsit olyan ez számomra, mintha valami felsőbbrendű dolog történne egy családi vacsoránál, aminek a megértéséhez én kevés vagyok. Nyilván ez abból eredeztethető, hogy baromira nem tudok angolul, de ennek tudatában is érdekes nekem ez az egész, ilyen pillanatokban érzem azt, hogy valóban egy idegen vagyok itt és ez soha nem is lehetne másként. 
Egy valamire viszont jó a rossz kedvem, méghozzá arra, hogy így minden pillanatban eszemben van, hogy miért vagyok itt, mit akarok, pontosabban mit fogok elérni a jövőben. Csak már rohadtul unom, hogy az egész életem áldozatokról szól, minden egyes nap úgy kelek, hogy "csak még egy kicsit kell kibírnom és jobb lesz", állandóan alkalmazkodnom kell és nem tudok olyan tenni, amit valóban élveznék. Lehet erre mondani, hogy negatív vagyok és mindennek csak a rossz oldalát látom, de kíváncsi lennék, hogy ha más átélné mindazt a folyamatos szart, ami engem ért az elmúlt években, vajon mennyire lenne pozitív.
Ettől függetlenül próbálom magam a legújabb ötletemmel éltetni, ez pedig a nyaralás. Nem arok tengerpartozni meg otthon tespedni sem, inkább valami kultúr programra vágyom. Szeretnék eltölteni egy hetet Barcelonában, lehetőleg egyedül, távol mindenkitől, akit csak ismerek. Azt hiszem, ez a minimum, ami kijár...

Két és fél hétten ezelőtt azt írtam, nem élvezem az itthon létet. Csalódott voltam, mert igaz, nem azt vártam, hogy elém terítsék a vörös szőnyeget, de arra számítottam, hogy mozgalmas egy hónapom lesz, sokat leszek a barátokkal. Ehelyett a legtöbb időt azzal töltöttem, akire a legkevésbé számítottam, míg mindenki más szó szerint leszart. Összességében mindenkivel fasírtba lettem, de különösebben nem is izgat, nagyon élveztem az egyedül létet itthon, az ágyikómban, Anyával és Mázlival.
Hihetetlen, hogy a semmittevés közben is ilyen gyorsan eltelt egy hónap. Holnap reggel már indulok is a reptérre, aztán vissza a pusztulatba. Nem, nem vagyok elragadtatva cseppet sem. Talán a szomorúság uralja a hangulatomat, de ezen kívül rengeteg más érzést is felfedeztem magamban egy-egy pillanat erejéig. Szörnyen érzem magam, ha belegondolok, hogy nyárnál előbb nem látom viszont a kis kuckómat itthon, a házamat, a családomat. 
Tudom, hogy én választottam ezt az utat, és azt is tudom, hogy összességében nem panaszkodhatok, de mégis annyira, de annyira rossz elmenni itthonról! Kint jóba lettem pár emberrel, és a lakótársamat is nagyon szeretem, de nem találom a helyem köztük. 
Az itthonlét alatt támadt egy nagy ötletem, amiből megszületett a kétéves tervem: év végéig Butlins, Ünnepek itthon, jövő év eleje angol tanulás, majd nyelvvizsga -cél a felsőfok, aaaaaaztán pedig elvégzek egy music business képzést. Londonnal szimpatizálok, csak sajnos kurva drága, annyira, hogy lényegében egész évben azért pucolnám a wc-t... Így még nézelődök, vagyis elterveztem, hogy depresszív napjaimon fogok erre rámenni, hogy motiváljam magam, eszembe juttassam, miért is csinálom ezt az egész takarítósdit. Egyébként a kurzus után, tökéletes angollal megcéloznám Hollandiát, ott virágzik az elektronikus zene piaca. Persze ezek mind csak körvonalak, de remélem ha másra nem is, arra jó lesz a következő ~10 hónap, hogy kitaláljam pontosan a világmegváltó terveimet.

Azt hittem, ez egy depis poszt lesz, de valamiért a mai napon megint érzelmi nulla vagyok, akárcsak 3 hónappal ezelőtt. (Fúj de szörnyű belegondolni, hogy kb 2x annyi időt kell most egyhuzamban kint lennem, mint amennyit kint + itthon voltam :|) Holnap eléggé rottyon leszek, reményeim szerint este majd jó sokat bőgök, aztán össze szedem magam és végig csinálom életemnek ezt a szakaszát is, mert egyszerűen muszáj.

Pörögtek az események mióta haza értem. Intézgettem mindent, közben élveztem, hogy végre finom kajákat ehetek, most a napokban pdig azt, hogy nem kell korán kelni, sőt, egész nap fekhetek az ágyban. 
Jól sejtettem, hogy furcsa lesz haza jönni. Amikor megérkeztem, eleinte valóban teljesen idegen volt számomra minden. A lakás, az ágyam, a barátaim, az egész helyzet. Pár nap alatt feloldódtam és elkezdett kibontakozni bennem az érzés, hogy kurván nem akarok visszamenni Angliába. Sokkal kényelmesebb ez az itthon döglés, de hiába vagyok rohadt lusta, tisztában vagyok vele, hogy ez nem vezet sehova. 
A mai napot pár barátommal töltöttem, kocsikáztunk, csaviztunk, viszonylag szép idő volt. Mégsem éreztem túl jól magam. Nem is akartam ott lenni. Sőt, nem is tudom hol akarok lenni. Angliában az a jó, hogy senki nem ismer. Úgy adod elő magad, ahogyan csak szeretnéd. Természetesen nem játszom meg magam, de azt élvezem, hogy az embereknek csak a jelen tetteim alapján ítélkeznek felettem. 
Ezzel szemben itthon soha senki nem fog rám másként gondolni. Elérhetek bármit, örökre ugyanaz maradok az emberek szemében. Talán ezért is nem élvezem az itthon létet. Senki nem értékel. Úgy érzem, azon kevés ember, aki nem szarja le, hogy létezem, alapvetőnek tartja a lényemet, ez pedig cseppet sem boldogít. 
Tudni kell rólam, hogy nagyon keveseknek sikerül túllépni a felszínes barátság szintjén velem szemben. Hamar megnyílok és nincsenek nagy titkaim, de mégsem tud szinte senki igazán megismerni. Mindig is vágytam valakire, aki megmondja rólam azt, amit még magam sem tudok, akire ráillik a klisé, miszerint az igaz barát látja a mosolyod mögött a szomorúságot blablabla. Régen szerettem a társaságot, de egy ideje rájöttem, hogy utálom az embereket, a nevetséges kérdéseiket, értetlenkedésüket, és sokkal jobbakat tudok magammal beszélgetni, mint bárki mással. Elég forever alone, mi? Minden esetre érdekesnek tartom. De főleg azt a tényt, hogy emellett a nagy magány-imádat mellett az álmaimban rengeteg ember szerepel, rengeteg szórakozás, munka, az egész egy nagy kapcsolati háló képeként él az elmémben. Eltértem a tárgytól.
Arra akartam kilyukadni, hogy mennyire ambivalens megint minden érzésem. A vélt legjobb barátommal (megint) nem vagyun kbeszélő viszonyban, mióta itthon vagyok csak egy hello-t váltottunk amikor mindketten egy helyiségben voltunk és elkerülhetetlen volt a találkozás, az emberek kérdezgetik, hogy milyen kint, de ezek csak a szokásos, megjátszott érdeklődések, amit nem mellesleg kurván unok is. Mielőtt haza jöttem, azt mondta egy barátom, hogy senki nem fog megérteni. Senkinek nem fogom tudni átadni azt, amit megtapasztaltam kint, azt, amit érzek, konkrétan semmit. Valóban így van, teljesen igaza volt. Mesélgettem a barátaimnak, illedelmesen végig hallgattak, de az még hagyján, hogy nem voltak cseppet sem érdeklődőek a részletek iránt (amik ugyebár lényegesek lennéne ahhoz, hogy kialakuljon bennük a kép, amit szeretnék kialakítani), azt vettem észre, hogy folyton arra gondolok, hogy be kéne fognom, mert mindenkit untatok és olyan, mintha nagyzolnék, és különben sem fogja senki megérteni. Így hát mindig rövidre is fogtam a mondókámat és inkább hagytam a kis raktáramban pihenni azt a temérdek infomációt, amit annyira szerettem volna átadni másoknak. 
Szóval csalódtam. Magamban, a környezetemben, de legfőképp abban, ami a kis lelkemben lakozott a barátaimhoz való viszonyomról. Eddig is tudtam, hogy hajlamos vagyok túlértékelni bizonyos dolgokat, de kimondottan fáj az egomnak ez az egész. 
Persze mivel mindenben, ebben is van valami jó. Méghozzá az, hogy felfedezvén a semmilyen barátaimat, sokkal könnyebb lesz ismét itt hagyni mindent. Egyelőre legalábbis ezzel áltatom magam -de sajnos sokkal nagyobb húzóerő a szívem két legfontosabb szerette: Anyukám és a lüke kutyám. 

Van még egy érdekesség. Burkoltan említettem már, hogy van valaki kint. Azt írtam róla, hogy szerintem még ő is hiányozni fog, még ha nem is akarom. Hát, hiányzik is. Nagyon. Vagyis kölcsönösen hiányzunk egymásnak. Sajnos kicsit elkezdtem hozzá érzelmileg kötődni, ez pedig mindig csak galibát okoz, ugyebár. Mindegy, vállalom a következményeket, ennyit megér. Sőt....... :)