Határozottan nem arról vagyok híres, hogy bárminek is időben neki álljak. Remek példa erre, hogy a szakdolgozatomat 3 kín-keserves nap alatt hoztam létre a semmiből, az első államvizsgámon pedig megbuktam. Így értitek, mennyire mesteri fokozaton űzöm a halogatást. 

Most sincs ez másként. Egy hét múlva kezdetét veszi életem eddigi legnagyobb kalandja, más ilyenkor már bizonyára próbálgatja, hogy mit és hogyan pakoljon, nekem viszont még bőröndöm sincs. Egy ideje már tervezem, hogy összeírom mit szeretnék vinni és mi az, amit kint akarok majd beszerezni, de akármikor eszembe jut, hogy elővegyek egy füzetet meg egy tollat, mindig inkább megnézek "csak még egy rész" sorozatot. Az lehet az oka ennek, hogy amint tényleg nekiállnék a részleteken gondolkodni, rohamosan közeledne az a bizonyos időpont. Így inkább meghagyok mindent a jövő hétre, kapkodás nélkül nem lenne az igazi az utazás. 

Hogy miért nem várom november 5-ét? Nagyon egyszerű: nem akarok sehova sem menni.
Mindig hülyeségnek tartottam azt a tényt, hogy az emberek félnek kilépni a komfortzónájukból. Úgy gondoltam, nekem ez sosem jelentene akadályt, csak egy lehetőségre van szükségem. Most megadatott és közel sem olyan egyszerű. 
Pedig nincs nagy happy family, sem sok BFF meg dudes, tulajdonképpen semmi sem fog kimondottan hiányozni a kis otthonomon kívül.
Érdekes, mennyire megváltozik az ember hozzáállása, ha valamitől el kell szakadnia. Olyan ez kicsit, mint a szakítás: nem becsülöd a másikat, de mikor elveszíted, összetörsz. Én mindig azt mondom, hogy utálom a házamat, anyukámmal csúnyán beszélek, tulajdonképpen cseppet sem becsülöm azt, amim van. Ezzel szemben az elmúlt napokat iszonyat szomorúan élem meg. Nem akarok elszakadni sem a szar házamtól, sem anyukámtól, sem a kutyámtól. Valahogy sokkal értékesebbnek vélem őket, mint ezelőtt és gyötör a bűntudat, amiért elmegyek.
Más részről megvilágítva sem jobb a helyzet. Imádok itthon lenni, egyedül lenni, egész nap feküdni az ágyban, sorozatozni, gondolkodni az életemen. (Komolyan nem értem azokat, akik unatkoznak otthon, én baromi jól elvagyok magamban.) Egészen addig, míg nem kezdek azon kattogni, hogy milyen semmilyen az életem, miért nem történik végre valami, úgy csinálnék valami hasznosat, kiakarok mozdulni innen, stb.
Érzitek milyen patt-helyzeteket teremtek magamnak? 
Tudom, hogy mindez, de legalábbis egy része biztos az idegentől való félelemből adódik. Egyébként ez is érdekes, mert nem azon aggódok, hogy mi lesz velem kint, tudom, hogy úgyis feltalálom majd magam, sokkal inkább az aggaszt, hogy nem tudok szabadulni attól a rohadt érzéstől, hogy amint felszállok a repülőre, véget vetek az eddigi életemnek. Azt érzem legbelül, hogy felégetek minden hidat és nem lesz múltam és ha haza jövök, idegenként fogok ténferegni itthon. Természetesen tudom, hogy túlspilázom, hiszen én ugyanúgy én leszek és itthon sem fog semmi változni, az agyam mégis ellenem dolgozik és megállás nélkül gyártja ezeket az érthetetlen érzéseket, gondolatokat. Már a legtöbb legrosszabb eshetőséget számításba vettem, ami itthon történhet a távollétem alatt. Komolyan nem tudom elfogadni, hogy ez az egész változás jónak ígérkezik és talán van rá esély, hogy először az életben végig tudjak valamit úgy csinálni, hogy közben ne az elém gördülő ezer akadályra kelljen fókuszálnom, hanem csakis magamra és arra, amit mindezzel elakarok érni. Hiába mondják, hogy ne legyél pesszimista, ha az eddigi élettapasztalatod java részét a csalódás meg a küzdelem teszi ki...

Összefoglalva úgy képzeljetek el, mint egy mély szakadékot, amiben erőteljesen próbál a felszínre törni az elhivatottság csírája, hogy átvegye az uralmat a mélységben tomboló hurrikánoktól és növekedésével virágba borítsa a tájat. 
Nem tudom miért nincs tehetségem a művészetekhez, a képzelőerőm meglenne hozzá. :D

Anglia. Pontosabban Skegness. Azon belül pedig Butlin's. Egyelőre magam is nehezen képzelem el a helyet, hiszen itthon még csak ehhez hasonló sincs. A Google térképen látható, hogy mekkora területet foglal magába ez az üdülőhely, mennyi minden megtalálható benne. Én Accomodation Team Member leszek, ami lényegében a vendégek után való takarítást jelenti. Heti 30 órás munkarendem lesz, heti 2 nap pihenővel, ergo napi 6 órás meló. Az 5 munkanapból 2 takarítás, 3 szobaszervíz (ami tudomásom szerint szintén takarítást jelent, csak nem azt a sikálós félét, inkább csak rendrakást). Az órabérem közel 6 font lesz, ami jelen árfolyam szerint havi ~260 ezer ft körülii fizetést jelent. Emellett lehetőségem lesz Butlin's-on belül más munkát is vállalni, így heti max 55 órát fogok tudni dolgozni. Ezek az általam nemes egyszerűséggel túlórának nevezett melók információim szerint az angol tudás mértékétől és a munkavállaló határozottságától függenek. Értsd az én mostani angol nyelvű beszédkészségemhez pohárszedői ill. mosogatói melót tudok elképzelni, de majd ha belejövök a társalgásba és nem leszek megszeppenve attól, hogy egy kurva mondatot nem tudok összerakni, akkor akár bárpultosi babérokra is törhetek. A szállásom apartman lesz, külön szobával, max a fürdőn kell majd osztoznom 1-2 sorstárssal. A szállás díja már le van vonva a fizumból, viszont kaja nincs benne. Ezt nem is bánom, mert köztudott, hogy nagyon szarul főznek az angolok. Majd megoldom, úgyis le kéne fogynom vagy 50 kilót. :D
Egyébként nagyon sok magyar van kint, de csak töredéke annak, aki már megfordult ott. Azt mondják, legtöbben 1-1.5 év után ott hagyják a helyet. Ami érthető, hiszen ha már kicsit megszedi magát az ember és belejön az angolba is, akkor amint lehet, keres valami kevésbé proli munkát. Egyelőre az információim mások elmondásán (és a cégtől kapott e-mailben szerepelt konkrétumokon) alapulnak, így tapasztalatokkal még nem tudok szolgálni. 

Érdekes sztori ez az egész, mert egy barátom régóta nyaggatott vele, hogy menjek külföldre, fiatal vagyok, nincs veszteni valóm stb, de mindig volt valami kifogásom. Főként az, hogy mégis hogyan vágnék már bele egyedül az ismeretlenbe?! Aztán az, hogy mégis hova mennék? A német nyelvet rühellem, így a népszerű Ausztria ill. Németország kiesik. Említettem már, hogy Nagy-Britanniába sem vágytam. Régóta az volt az álmom, hogy megváltom az amerikai álmot (erről majd később), aztán kitaláltam, hogy ha valahova megyek, az Új-Zéland lesz. A hova, miből, kivel kérdések mellett ott volt az is, hogy éppen mindig valamit csináltam. Vagy államvizsga előtt álltam, vagy államvizsga második felvonás (értsd az elsőn megbuktam mint a szar) előtt álltam, vagy épp az új munkahelyen kezdtem (rühelltem, pedig én voltam a Főni :D), vagy a jogsi végén jártam már. Na hát mostanra mindent elvégeztem, megszereztem, így amikor a fent említett barátom előrukkolt, hogy "Te, Eszter! Tudok neked fasza melót!", az első kételyeim után valahol mélyen éreztem, hogy én ezt megakarom és megfogom lépni. Intézkedések hegye, gyorsan levizsgázni vezetésből, pénzt szerezni, mindenféle szarság jött az elmúlt hetekben, de végre ott tartok, hogy szinte minden elvan intézve, repülőjegy megvéve, hamarosan indulás.

Repülőjegyről szólva, leírom a költségeimet:

-A repjegyet kihoztam egy 20-asból, Ryanair-rel utazok, nem viszek sok cuccot. Amúgy sincs.
-A vonat ára kicsit húzós, 25-30 font körül lesz. Ja mert vonatoznom is kell ám, ráadásul sokat. Kétszer kell átszállnom, szóval három vonattal jutok el Skegnessbe. Gyűlölök vonatozni, félek tőle és nem értek hozzá.
-Kellene vennem egy kártyafüggetlen telefont, de erre sajni már nincs felesleges 30 ezrem. Arra meg kedvem meg energiám nincs, hogy keressek valakit, aki az enyémet kikódolja lehetőleg olcsón és anélkül h elbaszná. (Bár nem tudom el lehet-e, mindenesetre én mindig a legrosszabbat feltételezem, így nem ér akkora csalódás. :D) Szóval úgy döntöttem, nem kell telefon, wifi lesz, SIM kártyát ingyen adnak kint, telcsit meg majd veszek első fizuból. Ami két héttel a munkakezdés után lesz, ugyanis kéthetente van fizetés.
-Arra a két hétre 100 fontot viszek magammal, szerintem közel 40 ezer ft bőven elég lesz. Tekintve, hogy itthon kb 10 ezrem maradt egész hónapra és még élek. :D 

Szóval igazából én kb 70 ezer ft-tal vágok neki, de egy 100-asból szerintem bőven el lehet indulni, főleg ha az ember tud minimalista lenni amíg muszáj. 

Ezek voltak az apróbetűs részek, aztán ha kint leszek, majd úgyis megírom, hogy valóban elég-e a pénz meg milyen költségekkel kell még számolni.

Ja, november 5-én repülök. :P

"Decisions as I go, to anywhere I flow" -hangzik el az egyik jelenlegi kedvenc számom első sora. Legtöbben egy blog kezdetekor valóban a kezdetekig nyúlnak vissza, ellenben én nem a memoiromat szeretném papírra vetni. Kevés lenne egy poszt ahhoz, hogy az elmúlt 21 évem történetét leírjam, na meg hát valószínűleg rohadt unalmasnak hatna mindez a kívülállók számára. Terveim szerint a jövőm történéseit fogom publikálni, megspékelve magasröptű filozófikus gondolataimmal. 

A jelen állás szerint adott egy 22 éves lány, aki nemrégiben fejezte be a főiskolát, mellette két éven át dolgozott főállásban minimálbérért, eközben pedig tehetetlenségét álmai babusgatásával próbálta kompenzálni. Ez volnék én.
Mint a velem egykorúak döntő többsége, én is nyálcsorgatva néztem az MTV Sweet Sixteen című, a luxust undorító módon a világ orra alá dörgölő műsorát. Természetesen minden adás közben eljátszottam a gondolattal, hogy valami csoda folytán mindez majd nekem is megadatik: lesz 100+ barátom meg gyémánt nyakláncom, és persze kapok apucitól egy csilli-villi Range Rovert. Hát nem. Hamar rá kellett jönnöm, hogy olyan helyre pottyantott a gólya, ahol ehhez a maszlaghoz a legközelebb úgy kerülhetek, ha beülök közvetlenül a tv elé.
Felnőttem, néhány fokot visszaléptem a naivitás százalékos mércéjén, megküzdöttem ilyen-olyan problémákkal, volt barátom is meg sok bőgés, iskola meg munkahely váltás, séthulló család, anyagi gondok nap mint nap, sok ismerős, kevés barát, mondhatni már mentem néhány kört az élet hullámvasútján. 
Ami viszont minden élethelyzetben igaz volt, az az, hogy sosem voltam elégedett. Valamikor az általános iskolában tudatosulhatott bennem az a gondolat, hogy nem vagyok átlagos. Nem lehetek átlagos. Nem leszek átlagos! 
Nem panaszkodhatom, hiszen eddig minden kitűzött célomat elértem, viszont jó néhány álmomat kellett sutba dobnom. Akartam sok minden lenni, de mindig hiányzott a kellő ambíció, potenciál ahhoz, hogy ténylegesen elinduljak egy bizonyos úton. Talán ezért is tetszik annyira a fent említett zene szöveg, mert én is csak úgy folyok valamerre, sodródom az árral, közben próbálok nem megfulladni. De valójában pont ez az, ami megfojt. Azt mondják, tele van az élet lehetőségekkel, én mégis mindeddig úgy hittem, hogy a komoly változást takaró ajtók előttem egyszerűen láthatatlanná válnak. Ekkor érkeztem életem eddigi legnagyobb fordulópontjához:

Munkát kaptam Angliában. Tudni kell rólam, hogy nálam csak az működik, ami spontán jön. Hát ez a dolog konkrétan a véletlennek köszönhető, így az előbb említett okok miatt teljesen magabiztos vagyok. 
Egyébként sosem vágytam Angliába. Persze megnézném Londont, a híres városokat, elmennék Skóciába meg Írországba is, de hogy ott éljek? Kössz, nem. Ám most úgy adódott, hogy egy évet mindenképp kint fogok tölteni. Érthető, hogy ez szinte senki számára nem akkora dolog, hiszen mindenki ismerősei körében van minimum 10 ember, aki külföldön él már legalább egy éve, és gyanítom, hogy egy picit mind irigyek vagyunk rájuk. Nem csak azért, mert ők -feltehetően- nagyobb anyagi biztonságban vannak, hanem mert mertek lépni, nyitottak a világ felé. Ez az, amire én is 'majd egy évtizede vágyom. Ez az, amiért nem találom a helyem. Mert nem tudom, mi van körülöttem. Annak, aki szintén érzi ezt, nem kell elmagyaráznom az életről alkotott nézeteimet, melyek lényege, hogy ha már egyszer megszülettem, megadatott mindenem az élethez, akkor nem akarom azt monoton leélni. Biztosan boldog az is, aki szerez egy szakmát, férjhez megy, családot alapít, 6-14-ig dolgozik, fizeti a számlákat, gyereket nevel. De ez semmi. Őszíntén, én lenézem azt, akinek csak eddig tartanak az ambíciói. Megint más, ha valamiben nagyon jó vagy, alapítasz egy saját vállalkozást, hiszen akkor azt csinálod, ami boldoggá tesz. Viszont amíg másnak dolgozol, sosem leszel önmagad -de ezt hosszasan tudnám még fejtegetni. No offense, ez az én meglátásom.

Dióhéjban ennyit a világnézeteimről, remélem kezd körvonalazódni a személyem. Tudom, hogy ez a poszt így teljesen befejezetlen, de pont ez a lényege az ilyen stílusú blogknak, hogy valamit felépíts, egyik posztot a másikra, néha kicsit szünetet tartva, elkalandozva. :)