Határozottan nem arról vagyok híres, hogy bárminek is időben neki álljak. Remek példa erre, hogy a szakdolgozatomat 3 kín-keserves nap alatt hoztam létre a semmiből, az első államvizsgámon pedig megbuktam. Így értitek, mennyire mesteri fokozaton űzöm a halogatást. 

Most sincs ez másként. Egy hét múlva kezdetét veszi életem eddigi legnagyobb kalandja, más ilyenkor már bizonyára próbálgatja, hogy mit és hogyan pakoljon, nekem viszont még bőröndöm sincs. Egy ideje már tervezem, hogy összeírom mit szeretnék vinni és mi az, amit kint akarok majd beszerezni, de akármikor eszembe jut, hogy elővegyek egy füzetet meg egy tollat, mindig inkább megnézek "csak még egy rész" sorozatot. Az lehet az oka ennek, hogy amint tényleg nekiállnék a részleteken gondolkodni, rohamosan közeledne az a bizonyos időpont. Így inkább meghagyok mindent a jövő hétre, kapkodás nélkül nem lenne az igazi az utazás. 

Hogy miért nem várom november 5-ét? Nagyon egyszerű: nem akarok sehova sem menni.
Mindig hülyeségnek tartottam azt a tényt, hogy az emberek félnek kilépni a komfortzónájukból. Úgy gondoltam, nekem ez sosem jelentene akadályt, csak egy lehetőségre van szükségem. Most megadatott és közel sem olyan egyszerű. 
Pedig nincs nagy happy family, sem sok BFF meg dudes, tulajdonképpen semmi sem fog kimondottan hiányozni a kis otthonomon kívül.
Érdekes, mennyire megváltozik az ember hozzáállása, ha valamitől el kell szakadnia. Olyan ez kicsit, mint a szakítás: nem becsülöd a másikat, de mikor elveszíted, összetörsz. Én mindig azt mondom, hogy utálom a házamat, anyukámmal csúnyán beszélek, tulajdonképpen cseppet sem becsülöm azt, amim van. Ezzel szemben az elmúlt napokat iszonyat szomorúan élem meg. Nem akarok elszakadni sem a szar házamtól, sem anyukámtól, sem a kutyámtól. Valahogy sokkal értékesebbnek vélem őket, mint ezelőtt és gyötör a bűntudat, amiért elmegyek.
Más részről megvilágítva sem jobb a helyzet. Imádok itthon lenni, egyedül lenni, egész nap feküdni az ágyban, sorozatozni, gondolkodni az életemen. (Komolyan nem értem azokat, akik unatkoznak otthon, én baromi jól elvagyok magamban.) Egészen addig, míg nem kezdek azon kattogni, hogy milyen semmilyen az életem, miért nem történik végre valami, úgy csinálnék valami hasznosat, kiakarok mozdulni innen, stb.
Érzitek milyen patt-helyzeteket teremtek magamnak? 
Tudom, hogy mindez, de legalábbis egy része biztos az idegentől való félelemből adódik. Egyébként ez is érdekes, mert nem azon aggódok, hogy mi lesz velem kint, tudom, hogy úgyis feltalálom majd magam, sokkal inkább az aggaszt, hogy nem tudok szabadulni attól a rohadt érzéstől, hogy amint felszállok a repülőre, véget vetek az eddigi életemnek. Azt érzem legbelül, hogy felégetek minden hidat és nem lesz múltam és ha haza jövök, idegenként fogok ténferegni itthon. Természetesen tudom, hogy túlspilázom, hiszen én ugyanúgy én leszek és itthon sem fog semmi változni, az agyam mégis ellenem dolgozik és megállás nélkül gyártja ezeket az érthetetlen érzéseket, gondolatokat. Már a legtöbb legrosszabb eshetőséget számításba vettem, ami itthon történhet a távollétem alatt. Komolyan nem tudom elfogadni, hogy ez az egész változás jónak ígérkezik és talán van rá esély, hogy először az életben végig tudjak valamit úgy csinálni, hogy közben ne az elém gördülő ezer akadályra kelljen fókuszálnom, hanem csakis magamra és arra, amit mindezzel elakarok érni. Hiába mondják, hogy ne legyél pesszimista, ha az eddigi élettapasztalatod java részét a csalódás meg a küzdelem teszi ki...

Összefoglalva úgy képzeljetek el, mint egy mély szakadékot, amiben erőteljesen próbál a felszínre törni az elhivatottság csírája, hogy átvegye az uralmat a mélységben tomboló hurrikánoktól és növekedésével virágba borítsa a tájat. 
Nem tudom miért nincs tehetségem a művészetekhez, a képzelőerőm meglenne hozzá. :D