Egy hónappal ezelőtt senkinek nem hittem el, hogy gyorsan telik itt az idő. Alig vártam, hogy vége legyen egy-egy napnak. Most pedig ismét azt vettem észre, hogy eltelt több, mint két hét úgy, hogy nem posztoltam semmit. Nem azért, mert nincs mit, hanem mert annyira jól letudom magam foglalni, hogy nincs is kedvem a gép előtt ülni. A melót persze továbbra sem élvezem, sőt, jelenleg enyhe letargiába vagyok esve attól, hogy 5 nap szabi után holnap mennem kell dolgozni. Sovány vigasz, hogy utána még 2 nap szabi, majd elég laza lesz év végéig a beosztásom. Otthon ilyenkor már javában átjár a karácsonyi feeling, itt viszont az eső és a szél cseppet sem hajaz télies időjárásra, így azt a minimális hangulatot is csak az ablakomban lógó égősor és az almás-fahéjas elektromos illatosító adják. Érdekes amúgy, hogy a szomorúságom és a Karácsony utána sóvárgásom mára már szinte egyáltalán nincs jelen, mondhatni nem hat meg, hogy nem leszek otthon ünnepekkor. Azt tervezzük, hogy főzőcskézünk egyet a barátokkal, megajándékozzuk egymást valami aprósággal és karácsonyi filmeket nézünk egész nap. Lehet, hogy még jobban is fogom magam érezni itt, mint otthon az elmúlt években, amikor szarabbnál szarabb Karácsonyaink voltak... Megvettem a repjegyet, 9-én délután repülünk haza. Kicsit szégyellem, hogy nem is várom azt a napot. Úgy érzem, hogy otthon minden kicsit idegen lesz és őszintén szólva nem akarok visszazökkenni újra az otthoni szar életembe. Főleg mert mire megszokom, addigra jöhetek vissza. Érdekes, hogy tényleg mennyi minden megváltozik, ha kilépsz a komfortzónádból és mennyire gyorsan kialakul körülötted egy új komfortzóna. Furcsa, na. Sokan mondják, hogy rossz, hogy ennyi magyar van itt, én viszont örülök neki, mert angolokkal képtelen lettem volna ilyen baráti kapcsolatokat kialakítani. Nem is érdekel már egyáltalán, hogy nem itt fogok megtanulni angolul. Sőt, egyáltalán semmi nem érdekel. Nem érdekelnek az otthoni gondok, sem az, hogy mi lesz ezután. Azt érzem magamban, hogy képes lennék szinte akárhova elmenni, akárhol kipróbálni magam. Komolyan hihetetlen, hogy mennyire az ellenkezőjét érzem mindannak, amit egy hónappal ezelőtt éreztem. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy egy évnél többet maradnék itt, de igazából minden a pénztől függ. Ha sikerül rendeznem az adósságaimat és azért marad is egy kis költőpénz, akkor simán elmennék egy évre mondjuk Spanyolországba, vagy bárhova. Imádom, hogy ennyire fiatal vagyok és bőven van időm kiélni akármilyen vágyamat, mindenkitől függetlenül. Akármennyire is rosszul alakult az élet körülöttem, én azért mindig megtaláltam azokat az utakat, amik átvezettek a rosszon és amiken egyre előrébb sikerült jutnom. Sok mindent nem tudok felmutatni, de büszke vagyok magamra azért, mert elvégeztem a főiskolát, mellette van már két év munkatapasztalatom, "vezető" pozícióban is dolgoztam, irányítottam másokat, felelősséggel tartoztam mások után, most pedig külföldön vagyok -mindezt 22 éves koromra. Érdekes az is, hogy már szinte egyáltalán nem kattogok a jövőmön. Természetesen nem ejtettem az álmomat, de nem rágódok azon, hogy hogyan fogom elérni azt. Élni akarok és élvezni minden egyes napot, az embereket magam körül! Talán ez a külföldi élet egy kicsit visszahozza végre a valódi énemet, amit már szinte eltemettem a sok problémának köszönhetően. De ez megérne egy komlett posztot, amit sohasem fogok megírni... 

Most pedig jöjjenek az elengedhetetlen fotók. Túl sok van, így nem egyenként töltöm fel, hanem galériában. Katt a fő képre, onnan megnyílik a galéria, ahol lehet lapozgatni. :)