Tegnap tartottam egy kis búcsú bulit, egész sokan összejöttünk, sikerült mindenkinek többé-kevésbé berúgnia, szóval jó volt, főleg ahhoz képest, hogy délelőtt még szívem szerint lefújtam volna az egészet. Nem aludtam sokat, picit másnapos is vagyok még, úgyhogy az egész napom olyan semmilyen. Nyomott a hangulatom, akár azt is mondhatnám, hogy szomorú vagyok. Már csak 3-szor alszok a saját kis ágyikómban, a kis szobámban, házamban, falumban... Esküszöm, néhány hete még álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen rossz érzésekkel leszek tele. Nyilván mindenkinek azt mondom, hogy az egész egy kaland, egy szuper lehetőség és alig várom h kipróbáljam magam az új élethelyzetben (ez természetesen így is van), belül mégis csak arra tudok gondolni, hogy nem akarom, nem akarok elmenni, Anglia szar, a meló is szar lesz, nem lesz Karácsonyom, itthon mindenki boldog lesz, én meg kirekesztettként fogok gubbasztani a szállásomon. Nem tehetek róla, ezek a gondolatok csak úgy áradnak az elmémbe, nem tudom elnyomni őket, hiába gondolok az egész költözősdi előnyeire.
Egyébként én gondolatban mindig próbálom magam kihúzni az olyan új szituk alól, amikkel kapcsolatban fenntartásaim vannak. Például amikor elvállaltam egy üzlet vezetését, az első napom előtti éjjel csak arra tudtam gondolni, hogy mekkora hülyeség volt (kivételesen ez a kijelentés a mai napig helytálló), kell lennie valami megoldásnak, amivel elérem, hogy ne kelljen másnap kezdenem. Vagy most a vezetés vizsga előtti éjjel is azt próbáltam kitalálni, hogy törjem el a lábam, hogy megússzam a másnapot és ne kelljen vizsgáznom. Nem mondanám, hogy félek a felelősségtől vagy a változástól, szerintem rajtam így jön ki az önbizalomhiány. Magamban megvitatom ezeket a gondolatokat, aztán szépen elalszok, másnap pedig elérem a kitűzött célt. Van, aki idegeskedik a vizsgák előtt, én magammal kapcsolatban semmihez nem tudok optimistán hozzáállni, inkább mindennek úgy fogok neki, hogy ha nem sikerül sem történik semmi, majd feltalálom magam. Ez beszokott jönni, meg hát így legalább nem csalódok akkorát, mintha magabiztos lennék és mégsem sikerülne valami. :D
Kicsit elkalandoztam, azt akartam mindebből kihozni, hogy az alap "éjjeli parám" most 10x erősebb és nem csak este készteti az agyamat hülye gondolatok krealására, hanem konkrétan egész nap.
Sokkal nehezebb lesz nekem az elválás, mint gondoltam. Látom magamat, ahogy állok a reptéren és a világ összes fájdalma rám zúdul, ahogy elindulok befelé és egyre eltávolodok anyukámtól. Sokan nem értik ezt, de én kurva szarul fogom megélni ezt az egészet. (A legérdekesebb, hogy még csak egyszer sírtam, akkor sem úgy isten igazából. Szerintem aljas módon arra várnak a könnyeim, hogy mikor már tök egyedül leszek az ismeretlenben, akkor előtörjenek és legyőzzenek.)
Egyáltalán nem azt írtam le, ami épp a fejemben járt és ami miatt beléptem most ide, de mindegy. Alszok, szeretném a lehető legtöbb időt együtt tölteni a szobámmal meg az ágyacskámmal. Nézzetek hülyének. :)
